Ma egyszerű a döntés: nem kell menni. Mondjuk ehhez azért az is hozzájárult, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem találkoztam senkivel és este hatig ki sem mozdultam, az amúgy szinte néptelen fonyódi lakásból. Ezért a mérleg majdnem totál semleges lett.

Technikai megjegyzés: Ha úgy alakul, majd egy nap, hogy semmi érdekes nem történik, ami befolyásolná ezt az elmenős kérdést, akkor az a nap értelemszerűen nem számít majd bele a döntésbe, tehát semleges jelzőt kap, vagy nem is lesz poszt.

A ma azért billent pozitívba, mert egészen véletlenül egy kutyasétáltatásból váratlanul szép helyekre keveredtem, ráadásul Fonyódon, amiből eddig  - nyilván bunkóságom okán - annyit láttam, hogy unalmas üdülősor, unalmas parti sétány, ctrlC-ctrlV. 

Ma viszont, megálltam kocsival egy ház előtt, amire az volt kiírva, hogy "Kripta-villa, az örök szerelem háza", ez már önmagában is csodálatos felirat egy rózsaszín házon. Az épület mögött pedig elindult egy kis ösvény, ami mellett először feltűnt Vérbulcsú nevű híres ősmagyar faszobra, a hozzá tartozó történettel, majd egy ünneplőbe öltözött nyugdíjas néni, aki a kutyától tartott egy kicsit, de később elmondta, hogy az út nagyon szép helyekre visz.

Jött velem egy darabig, kiderült egy templom felé, amibe aztán be is ment, mert ott épp kezdődött a mise. A kisméretű és viszonylag zsúfolt templomról megtudtam, hogy nemrég újították fel és az egész sétány is, azért olyan szép, stb. Semmi fideszezés, semmi szocizés, semmi politika. Ez kurva jó volt, pedig a legtöbben valamiért már a 5. mondatnál nem bírják tovább. Az volt csak kicsit béna, hogy a templom előtt parkoló, nagyméretű Audin volt egy árpádsávval kombinált nagymagyarországos H-jelzés, ami persze nem ronthat el egy napot, annál gyakoribb, de azért az érdekelne, hogy az a majom, aki felteszi, vajon tényleg nem hagyja el soha ezt a csonka 93 ezer négyzetkilométert? Vagy ha igen, akkor hogy a picsába nem érzi iszonyat égőnek ezt a lúzerségemblémát.

Mert a nagymagyarország azt mondja a világnak, hogy basszátok meg, levágtátok a kezünket lábunkat, itt vagyunk, egy csonka törzs mindössze, de ilyen szép nagy rántotthús voltunk egyszer. Nézzétek milyen szép nagy és merev faszom volt régen, most ugyan csak egy kicsi penyhüdt nudlika, de régen szép nagy volt és kemény. Hát ennél nagyon bénaságot, nem is tudom.

Mert annyira biztosan nem lehet ostoba a matrica-user, hogy azt higgye, hogy ezek a levágott részek egyszer majd visszafércelődnek hozzánk. Amit egyszer levágtak az le is lesz vágva. De tegyük fel, hogy valahogy a sok gárdamasírozó, jurtaépítő magyar valahogy eléri, hogy visszacsatolódjon a levágott láb meg kéz. Mi lesz akkor? Sokmillió román, szlovák, szerb, horvát és ukrán lesz hirtelen magyar állampolgár, kisebbségben. Jelenleg egy masszívabb kisebbség létét sem bírják feldolgozni.

Ezért iszonyat ciki és fájóan buta ez az egész ragasztgatás. Hagyjuk is.

Ja, és mégegy dolog. Elolvastam a Vérbulcsú nevű, 930-955 között uralkodó, az akkori magyar fejedelmek között egészen magas pozícióban lévő, rettegett hadvezér és politikus portréját, ott a kopjafa melletti kövön. Nagyok voltunk akkor és félelmetesek, I. Ottó német-római császárt többször megfingatta ez a Bulcsú horka, amire tényleg jó visszagondolni. Egy egzotikus, kegytelen keleti primitv szuperhős. Ez erős, erre lehet büszkének lenni. Főleg akkor, amikor egy lyoni lap lerománozza a debreceni focicsapatot. Szóval teljesen megértem a tarsolylemezes nosztalgiát, de én el tudnám képzelni ezt az egész emlékezést meg múltba révedést cigányozás/zsidózás/buzizás és faszkodó savanykodás nélkül is.